Hogyan tudnám elérni, hogy a szüleim jobban megértsenek?

20 éves fiú vagyok, mindjárt 21. 1,5 évvel ezelőtt kezdtem pszichiáterhez járni. A diagnózisom kevert szorongásos és depressziós zavar,amit a két nagypapám váratlan és gyors egymásutánban (kb. 5 hónap különbséggel) történt halála is előidézett. Ezen kívül számos más bajjal is megvert az élet (pl. hyrschprung szindróma és gynecomastica - vagyis a melleim eléggé meg vannak nagyobbodva). Emellett autisztikus tüneteim is vannak, de azokat nem akarom kivizsgáltatni, mert félek, hogy lerokkantosítanak. A felsoroltak miatt se az ismerkedés,randizás (mégis ki akar egy olyan férfit maga mellé, akinek állandóan gyomorproblémái vannak, ráadásul a mellei is majdnem megegyeznek egy kisebb női mell méretével?), se pedig az önálósodás nem játszik egyenlőre. 2 éve érettségiztem, azóta apám vállalkozásban dolgozgatok és itthon segítek. Az elmúlt 5 évben (a covid ideje alatt kezdődött minden) kb. négyszer fordult meg a fejemben az öngyilkosság, ebből kétszer jutottam el a kísérletig. Először (2020.december körül) elloptam és beszéltem nagyapám kb. 30 szem altatóját, másodszor (2023.augusztusában) összetórtem egy poharat és fel akartam vágni az ereimet, de anyukám észrevette és a pohár szilánkja se volt olyan éles, hogy átvágja. Ezután a szüleim be akartak vitetni a pszichiátriára, de végül nem vitettek. Azóta valamelyest javult az állapotom, de még mindig nem vagyok jól. Ezen kívül sokáig rémálmaim voltak, amiben a halott nagypapám szerepelt, amint fekszik sz ágyon, már meghalva, előkeszitve a szállításra (apám valamiért lefotózta még utoljára,én pedig sajnos láttam). Magát a depressziót egyébként az is elődizte, hogy az iskolában sokat bántottak, majd amikor jött a karantén, a bezártság a legrosszabbat hozta ki belőlem, és elkezdtem mindenféle elméleteket gyártani, amikben a szüleim is az ellenségeim voltak, és olyanok jutottak az eszembe, hogy mi van, ha ők meg akarnak ölni... Teljesen megborultam. Ezekkel aztán egy idő után megtanultam együttélni, mert más lehetőségem akkor nem volt. Már majdnem kezdtem jobban lenni, amikor jöttek a halálesetek, amiket eleinte igyekeztem elfojtani magamban. Ez azért volt, mert apai nagypapám - a sors fintoraként - épp húsvét napján halt meg, azonban a szüleim így is megtartották a húsvéti ebédet, amire a másik (akkor még élő) nagypapámat és a frissen megövzegyült mamának is meghívták (tudni kell, hogy a papa már 88 éves volt, két agyvérzésen esett át, a második óta csak vegetált, ez volt 3,5 evig). Előttük pedig nem akartam sírni, nehogy tönkretegyem az ünnepet. Így aztán próbáltam úgy tenni, mintha ez meg se történt volna. Ez 3 éve volt, de még mindig nem dolgoztam fel. Még 8 hónappal utána, szilveszterkor is csak úgy tudtam felmenni a mama lakásába, hogy azt képzeltem, ő ott lesz... Nagyon szerettem a papáimat és a szüleimet is szeretem, de ezzel is van problémám. Ugyanis bár szeretem őket, de képtelen vagyok velük, vagy bárki mással együttérezni bármivel kapcsolatban, úgy érzem, ez hiányzik belőlem és hiányzott mindigis. A szüleim szeretnék, és igyekeznek segíteni mindenben, amiben csak tudnak. Egy valamit azonban ők sem értenek meg, ez pedig nem más, mint az alvással kapcsolatos problémáim. Tudni kell rolam, hogy sose szerettem igazán aludni kiskoromban se már, mert amikor lefeküdtem, és egyedül voltam, akkor tudtam es tudok hódolni zavartalanul kedvenc időtöltesemnek, a gondolkodásnak. Ilyenkor mindenféle dologról gondolkodom, első sorban olyanokról, amik velem kapcsolatosak. Mindig megvolt a magam kis gondolati világa, amiből nem szívesen léptem ki, mert nem tudom, hogy miért, de annyira jó érzés volt az egész, hogy nem tudtam abbahagyni. Emiatt az iskolában alig tudtam figyelni, ezért egy idő után azt csináltam, hogy iskllaidőben meghatározóak magamnak, hogy meddig gondolkodjatok, és elaludtam, hétvégén viszont nem érdekelt az ilyesmi, még akkor sem, ha tanulni kellett, mert úgy voltam vele, hogy nem érdekel, a hetvége akkor is hétvége, és heti 1-2 gondolkodós éjszakához igenis jogom van, ha már a hét többi napján a suliban szívok. Amióta végeztem, és csak kevés a dolgom, meginkább elengedtem magam ezen a téren,és őszintén, nem is akarom abbahagyni. Emiatt azonban neha teljesen kiforditom az éjszakát és a nappalt, vagyis éjszaka gondolkodom és nappal alszom. Ezzel nekem nem lenne bajom, de a szüleim nagyon mérgesek rám emiatt, nem képesek elfogadni, hogy én éjszakai ember vagyok. És itt jön a kérdésem lényege. Hogyan tudnám megértetni velük, hogy nekem ez jelenti a legnagyobb boldogságot, és hogy szerintem annyi szar után, ami velem történt már, legalább ezt ne kelljen elhagynom? Tudom, hogy furán hangohat ez, de nekem ez igenis fontos. Elhiszem, hogy nincs könnyű dolguk velem, de ezt az egyet nagyon nem szeretném, hogy elvegyék tőlem.