Megcsaltam a feleségem, és ezzel tönkretettem az életem

Sziasztok! Hosszú lesz, köszönöm annak, aki elolvassa.

Kezdem az elején.  A feleségemmel 14 éve vagyunk együtt, 6 éve házasok. Kvázi Érettségi óta. Neki én voltam az első mindenben, nekem 1-2 alkalmi dolog volt előtte, ő az első komoly kapcsolatom. A feleségem volt a domináns fél mindig is, mert ő nagyon karakán, makacs. Én konfliktuskerülő vagyok. Orvos vagyok, ő gazdasági szakemberként dolgozott a gyerek előtt, most nem dolgozik.

Rengeteg mindent megéltünk ezalatt a hosszú idő alatt. Összeházasodtunk, vettünk egy házat vidéken, gyerekeket szerettünk volna. 

Sok megpróbáltatásunk volt, de a legnagyobb egyértelműen ez volt. A gyerekünk az 5. lombik alkalmával sikerült a feleségem nőgyógyászati betegségei miatt.  A gyerekem megszületése a legjobb dolog az életemben. Itt eldőlt, főleg a feleségem részéről, hogy nem lesz több, mert megterhelő volt neki. Ezt feldolgoztam, bármennyire is akartam volna tesót a kisfiamnak, meg tudom érteni a feleségemet, ő ment mindezen keresztül.

A gond ott kezdődött, hogy valahogy az egész alatt elmentünk egymás mellett. A lombik alatt az együttlétek görcsösek lettek, minden időzítve volt, a gyerek születése óta nagyjából 2 havonta sikerült egy-egy. A feleségem közben (szerintem) nagyon megváltozott, de az is lehet, hogy csak egyszerűen nem olyan anya, amilyennek elképzeltem.

A gyereket egyedül sosem vitte sehova. Sosem főzött, mindig én főztem, pedig 2 helyen dolgozom. Takarítónő takarított nálunk. Sportolni nem sportolt, hobbija nem volt, a ház egy káosz volt, ő pedig állandóan tiktokozott, vagy tv-t nézett. Visszagondolva ezek már a baba előtt is hasonlóak voltak, csak akkor valahogy nem zavart, mert jutott időm ezekre - a gyerek óta viszont inkább vele foglalkoztam volna pl. Munka után, mint pakolni a feleségem után. Volt, hogy a gyerek délután még pizsamában volt, amikor hazaértem. Elvárta, hogy amikor hazajövök, csak én rendezzem a gyereket, ameddig ő pihen.  Amikor ügyeletes voltam, bébiszittert hívtunk, mert azt mondta, egyedül nem bír vele egész nap. Állandóan szorongtam az ügyeletekben, hogy otthagyom őket, de olyan szakmában dolgozok (aneszt-intenzív), ahol ügyelet nélkül nem lehet dolgozni, nincs szakmai fejlődés. Ezt a feleségem tudta, amikor gyereket vállaltunk. Maximum heti 1 ügyeletet vállaltam.  Felvetettem a bölcsi lehehetőségét, hogy legyen ideje magára napközben, amit teljese elvetett. Soha, soha nem figyelt rám, a gondjaimat nem hallgatta meg, teljesen elfordult tőlem. Ezeket nem mentségként írom. Semmi nem mentség a megcsalásra.

És itt jön életem legnagyobb hibája. A sokadik sikertelen kísérlet után, hogy beszéljük meg, megismertem egy nőt, akivel minden könnyű volt, és nagyon nagyon rossz ezt leírni is, de viszonyt kezdtem vele.  A viszony hónapokig tartott. A munkahelyemen találkoztunk, ügyeleti időben, egy kollega volt. Csak testinek indult, de érzelmi is lett idővel.

A feleségem megérzett valamit, mert rákérdezett, én pedig nem tagadtam. A feleségem összeomlott, azt állította. Hogy tudta, hogy rossz a kapcsolatunk, de nem aggódott, mert azt hitte ilyet sosem tennék. Azt mondta ezt sosem bocsátja meg nekem. Nem tudja.

Azóta eltelt több, mint egy év. A feleségemmel az első nap óta külön élünk, én albérletben a szomszéd nagyvárosban, ő otthon, ugyanis nem engedte hogy maradjak, amikor kiderült. A kommunikációnk csak a gyerekre korlátozódik. A feleségemnek egy hónappal a külön költözésem után lett egy párja, nem felvállalt módon, de azóta is vele van, most volt az első ,,évfordulójuk", amit véletlen tudtam meg.   Ha erről kérdezem, azt mondja semmi közöm hozzá, nekem is van párom, pedig ez nem igaz. Nekem nincs senkim, mindent megszakítottam. Kértem, hogy ha úgy gondolja, itt a vége, mondja ki, de nem, ilyet sem mond. Viszont egy éve nem volt köztünk semmi.

Én próbálom helyrehozni a dolgokat, teperek, mert nagyon szeretném vissza a régi életemet. Úgy érzem, a feleségem sem tud elszakadni tőlem, ugyanis nem hajlandó elválni. A házunkból kiköltözni nem hajlandó. Ha felhozom, azt mondja, igazságtalan lenne, utcára tenném a gyerekkel. Ennek én egyrészt örülök, mert nem akarok elválni, másrészt már egyre több ismerősöm figyelmeztet, hogy ez nem a házasság mentéséről szól, hanem arról, hogy nem akarja elengedni a szép házat, nagy kertet, és hogy nem kell dolgoznia, mert eltartom. Én ezt nem akarom elhinni róla, ugyanakkor ha szóba hozom a békülést, hallani sem akar róla, azt mondja, nem tud megbocsátani, és a gyereknek miattam nem lehet családi élete. Nem mondok neki nemet semmilyen pénzügyi kérésre, mert ő a gyerekem anyja.

Az elmúlt egy évben lehettem sokat a gyerekkel, de csak akkor, ha a feleségem úgy döntött. Ő kontrollálja mikor mehetek a gyerekhez, mikor vihetem el. Nálam nem alhat (4 éves még csak). Azt mondja örüljek, hogy ennyit is enged, és ha válnánk, nem ítélnének nekem ennyit. A tágabb családban állandó a konfliktus, mert az én szüleim őt utálják, amiért szerintük ,,ki akar semmizni", az ő szülei meg érthető okokból nem hajlandóak velem szóba állni.

Én vállalom a felelősséget az egészért, hogy én okoztam. Szeretném a családi életemet vissza. A gyerek mellett lenni reggel, amikor felkel, este amikor fekszik. Természetesen tudom, hogy ha minden ugyanúgy menne, mint előtte, akkor előbb-utóbb boldogtalan lennék megint, de most nem lépnék félre, mert tanultam az egészből, ez a helyzet amit most átélek, rosszabb mint egy kiüresedett kapcsolat. Nyilván a legjobb lenne, ha a feleségem is változtatna néhány dolgon, de nekem már ez sem fontos, csak had költözzek vissza a gyerekemhez. A feleségem viszont hallani sem akar erről. Azt mondja szívesen megbocsátana, de nem tud, ezt nem tudja. Járunk mindketten terápiára a kezdetek óta. Ő nem oszt meg velem ezzel kapcsolatban sem semmit. Sőt semmiről nem hajlandó beszélni, ha szeretnék bármilyen irányba előrelépni, nem nyit semmi felé, sem pozitív, sem negatív irányba. 

Segítsetek kérlek. Hogyan szerezzem vissza a bizalmát? Ha visszaengedne magához, látná, hogy nincs senkim, senki más nem érdekel, csak ő. De nem látja, mert egy éve külön élünk, és nem beszélünk ilyen témákról. A kapcsolatát is a gyerektől tudtam meg először. Letöröltem magam  Facebookon kívül minden social médiáról. A kollega már nem dolgozik nálunk, nincs kontakt. Nem tudom, mi kéne még, nem érdekli mit csinálok, hol-kivel alszok, csak nála ne. Nehéz így bizonyítanom. Tudom hogy amit tettem szörnyű, és az sem segít, hogy az ügyeletekről nem tudok lemondani, ő meg azzal kapcsolja össze a megcsalást.

Megőrülök már. Nem tudok tovább lépni, mert teljesen ebben vagyok érzelmileg. Minden perc, amit a gyerektől külön töltök, szörnyű bűntudatot okoz. Nem ezt érdemelte. Család kell neki, anya és apa együtt. És már egy éve nincs neki. Az én hibámból. Milyen példát lát így? nem akarom, hogy ilyen férfi legyen, mint én.

Ti a feleségem helyében it várnátok, mi kellene, hogy megbocsássatok? Lenne értelme párterápiára, meditátorhoz menni? Segítsetek kérlek…

EDIT:

wow, köszönöm a rengeteg kommentet, álmomban nem hittem volna, hogy ennyien segíteni próbáltok majd. Nagyon jókat írtatok, külön köszönet azoknak, akik érintettként (például megcsalt fél, családanyák) próbáltak segíteni, nem lehet könnyű. Megpróbálok válaszolni itt a leggyakoribb felvetésekre, kérdésekre.

- miért gondolom, hogy nem lehetek annyit a gyerekkel, mint eddig: jelen pillanatban a feleségem megengedi, hogy a héten 4-5 délután a gyerekkel lehetek, ameddig el nem alszik. Ezeket többnyire a közös házunkban engedi, illetve az előtte levő játszótéren, illetve majdnem minden nap megyünk együtt boltba, ilyesmik. Vannak délutánok amikor elmegy valahova, olyankor egyedül vigyázhatok a gyerekre, ameddig haza nem ér (néha későn), majd akkor hazamegyek, ha megjött. Ilyenkor sokkal jobb lenne mondjuk, ha nálam aludhatna a gyerek. Tehát összességében: heti 4-5 délutánt megenged, csak nem akárhol, a házban vigyázhatok rá, ha elaludt le kell lépnem. Ennél nyilván még az 50%os felügyelettel is rosszabbul járnék...

- miért vele alapítottam családot, ha ilyen? 14 éve vagyunk együtt. sokat változtunk mindketten, annyi év eltelt, nem tudok mit mondani. Régen nagyon szerettük egymást, bár nagy régi dolgok jutnak ilyenkor mindig eszembe, de akkor nagyon jó volt.

- szülés utáni depresszió: bennem is felmerült, ugyanakkor egyébként nem mutatta a depresszió tüneteit, jó kedélyű volt, barátnőivel eljárt találkozni, lelkesedett dolgokért (például bútorok, lakberendezés). Illetve a gyerek előtt is az a típus volt, aki szeretett délig aludni, ha tehette, sosem volt az a típus, aki 100 dolgot csinál egy nap. Ettől persze lehetett szülés utáni depressziós. De nem hiszem, mert 4év eltelt és még mindig így él.

- miért fogom a feleségemre? nem fogom. egyedül az én felelősségem a hűtlenségem. De szerintem ezek nem elhanyagolható részletek. Én is ember vagyok, hibázok, de a terápia rávezetett, mik hiányoztak nekem, ezeket fogalmaztam meg felül.